A helyzet az, hogy kifejezetten nem kedvelünk magunkról beszélni, nem szeretjük magunkat rivaldafénybe állítani, a csermondo.hu webmestere azonban (aki még nálunk is jobban utálja a nyilvánosságot, és neve közléséhez sem járult hozzá) úgy alakította ki az oldal szerkezetét, hogy helyet kapott benne egy ilyen „Néhány szó magunkról” c. fül is, amelyre rá lehet kattintani az egérrel, és ha Ön most e sorokat olvassa, akkor rá is kattintott, amire feljött ez az oldal, ami viszont – érvelt a webmesterünk – nem lehet üres. Mondtuk neki, hogy rendben, akkor legyen ott, mármint itt az impresszumnak nevezett dögcédula, de arra fel mindenféle internetes szokásokkal állt elő, hogy az kevés, meg különben is az idetévedő látogató elvárja, hogy megtudhasson valamit az emberekről, akik ezt az oldalt készítik (mintha az olyan biztos lenne, hogy emberek készítik. Épp ma olvastam egy hírt arról, hogy az Egyesült Államokban már léteznek olyan újságíró robotok, amelyek emberi közreműködés nélkül megírják és közre is adják a híreket, és már ezerrel dolgoznak a még intelligensebb változatokon, amelyek pl. már vezércikkeket is tudnak majd írni. Szóval, csak Önök se legyenek annyira biztosak benne, hogy hús-vér emberekkel van dolguk!)
A lényeg az, hogy – mint, gondoljuk, már sejtik – beadtuk a derekunkat. Bemutatkozunk. Egy picit.
Léderer Pál
Budapesten születtem, és bár foglalkozásom – külpolitikai újságíró – a világ számos szegletébe eljuttatott, volt úgy nem egyszer, hogy családostól, hosszabb időre is, voltaképpen mindig is a pesti flaszterhez kötődtem – mígnem egyszer, a kilencvenes évek elején egy barát házaspár – a Fodorék – le nem csaltak bennünket látogatóba Kisecsetre. És az egynapos kirándulásból szerelem lett az első látásra; nem sokkal később feleségemmel és akkor még hátulgombolós fiaimmal mi is elkaptuk a bizonyos értelemben halálos vírust, ami előbb építőipari mindenessé, aztán kertésszé, földművessé, végül „gyüttmentté” teszi az embert. Szóval hévégi kisecseti polgárokká lettünk. Aztán, sok-sok évvel később, Attilával egyszer azon kaptuk magunkat, hogy arról társalgunk: annyi szép élményt köszönhetünk a falunak és az itt élő embereknek, mivel viszonozhatnánk legalább egy kicsit? És hamar megszületett az ötlet: csináljunk lapot, ahhoz mindketten konyítunk egy csöppet. Hát így.
Fodor Attila
Szabadúszó grafikus tervezőművészként könyvek, plakátok, emblémák, arculatok, csomagolások tervezésével foglalkozom. Igen – vállalnom kell újságcsináló barátaim megrontójának szerepét, sőt, rajtuk kívül még jónéhány családba beoltottuk a Nógrád-vírust, ami gyorsan függővé tesz. Ők is, valamennyien a Cserhát falvaiban telepedtek meg. Lányaim félig-meddig falusiként nőttek fel, s azóta is – bár sokfelé jártak a világban, amikor csak tehetik – itt vannak. Télen-nyáron sokat vagyok a tájban, erdőben, állatok között – egy közeli kis ménes fiatal lovait idomítom, gondozom, így állandó, közvetlen kapcsolatban élek a természettel.
Örömmel vállalkoztam az újságkészítésre, hiszen családunk életének szebbik felét már több mint 20 éve itt éli, az itteni közösségek életét, kultúráját pedig már régóta a magunkénak érezzük.
Bánó Ildikó
A fiúk megkerestek a lapindítás ötletével, csatlakozom-e a tervükhöz? Nem volt nehéz a döntés, persze, hogy csatlakozom. Igy lettem a Hírmondó kiadója.
Ki is vagyok én? Korábban biológia-kémia szakos tanárból gyógyszeripari üzemmérnök, majd szakkönyvszerkesztő, és végül kiadót alapítva a lapkiadásban találtam meg egyik szenvedélyemet. Lapkiadóként Attilával több, mint húsz éve dolgozunk együtt. A munkakapcsolatból barátság lett. Így természetes volt, hogy mikor megvette kisecseti házát, meghívott, és beavatott terveibe. Általa én is Kisecset és Cserhát rajongó lettem. Mi lehet a titka ennek? Miért vonzanak minket ezek a nógrádi kistelepülések? Egyik ismerősöm mondása jut eszembe: Teljes ember csak akkor lehetsz, ha életed felét falun töltöd. E tekintetben van még pótolni valóm, de az sem mindegy, hol is van az a bizonyos falu.
Ildikó, Pali és Attila